Egy nehéz nap éjszakája... énekelte a Beatles ezerkilencszáz nagyonrégen, ahogy Zoltán barátom mondaná! Nagy sláger ez a Gabanna bárban, az erasmus diákok egyik törzshelyén. Éppen onnan értem most haza. Nehéz szavakba önteni, amit egy ilyen este után érez az ember. A hét legfárasztóbb napján vagyok túl, de a buli kötelező!
Hazaesünk, eszünk, felöltözünk és innentől kezdve nincs megállás! Induljon a banzáj! Alig lépünk ki a ház kapuján és máris döntésképtelenek vagyunk, hol is kezdjük az estét! Millió meghívás, házibuli stb. Azt hiszem szeretnek minket! Végül Sebastian haverom házavató buliján kötünk ki. Alig férünk el a kéróban, pedig nem kicsi, szokás szerint mindenki zenét akar csinálni, ez valószínűleg globális jelenség! :) Mindenkinek van egy-két jó szava a másikhoz, nekem általában lendületből legalább négy, mert szokás szerint senki sem tudja kimondani a nevemet! De ezt már megszoktam... Aztán irány a Gabanna! 11-től éjfélig ingyen sör, sangría és tequila... "Hungarians can drink", "Que te pasa tío?! -mondják a többiek, amikor látják az élelmes magyarokat minél hamarabb, minél több piát begyűjteni! De vakok között a félszemű a király, nem olyan nagy mutatvány 7-8 pohár két decis sört meginni egy óra alatt... (Mert ugye a spanyolok nem igazán ismerik a 0,5-ös kiszerelést)
Rengeteg ember, az ámulattól csak annyit tudok ilyenkor kinyögni, hogy "Mucha gente, no?! Aztán amikor már összeszedtem az állam a földről, megpróbálok minden havernak eleget tenni, beszélgetni néhány szót a bömbölő zenében. Ha ezerszer nem kérdezzük meg egymástól egy ilyen este, hogy "Que tal?", akkor egyszer se! Hamar elrepül az idő és eljön a pillanat, amikor Zsófi haza akar menni! :)))) Nem is baj, másnap 10.30-tól óránk van... Legalább egy fél óra mire elköszönünk mindenkitól, végighallgatjuk, hogy ne menjünk még és végül átverekedjük magunkat a tömegen.
Átnevetjük hazautat és beesünk az ágyba. Persze nem vagyok álmos, mert sikerült hozzászoknom a spanyol életvitelhez, azért csak elalszom egyszer...
